Fehérfarkú gnú
A fehérfarkú gnú (Connochaetes gnou) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a tehénantilop-formák (Alcelaphinae) alcsaládjába tartozó faj.
Előfordulása
A fehérfarkú gnú csak Dél-Afrikában található meg. A 19. században majdnem kiirtották a fehérfarkú gnút, mára az állomány újra mintegy 4000-re gyarapodott.
Megjelenése
Az állat fej-törzs-hossza 170-220 centiméter, marmagassága 90-120 centiméter, farokhossza 80-100 centiméter. A hím testtömege 140-180 kilogramm, a nőstényé 110-120 kilogramm. A fehérfarkú gnú barnásfekete bundája sűrű szőrcsomókkal borított. Pofája széles. Nyakán és mellén sötét sörény, a nyakszirten és vállon fehéres sörény van. Háta egyenes, farka fehéres. Háta egyenes, azaz a far és a mar tája egy magasságba esik. Éles szögben oldalra, majd felfelé hajló szarvának formája a pézsmatulokéra emlékeztet. A szarv növekedése elég különös módon megy végbe. A növekedésnek induló szarv hegye először egyenesen felfelé irányul, később oldalra hajlik, mivel a szarv belső oldala gyorsabban növekszik, mint a külső.
Életmódja
Az állat csordában él, nappal aktív és gyakran vándorló. Tápláléka 10 centiméter alatti füvek. Fogságban 21 évig él.
Szaporodása
Az ivarérettséget 1,5-2,5 éves kortól éri el. A párzási időszak február-április között van. A vemhesség 8-9 hónapig tart, ennek végén rendszerint 1 borjú születik. Az elválasztás 9 hónap után következik be.
Impala
Az impala (Aepyceros melampus) az emlősök (Mammalia) osztályában a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó antilopfaj, az impalaformák (Aepycerotinae) alcsaládjának egyetlen képviselője.
Korábban a gazellák (Antilopinae) közé sorolták, később néhány közös jellemzőjük miatt a tehénantilopok (Alcelaphinae) közeli rokonának vélték. Mára kiderült, hogy mindkét csoporttól különbözik, így önálló alcsaládba sorolták. Tudományos neve (Aepyceros melampus) – a görög „aipos” jelentése magas, a „ceros” szarv, a „melas” fekete és a „pous” láb. Köznapi néven minden nyelven impalának hívják; ez a szó zulu eredetű. Ugandafővárosa, Kampala neve is az impala szóra vezethető vissza – alapítása idején valószínűleg igen gyakori állat lehetett a környéken. Nevét egy ismert amerikai autótípus, a Chevrolet Impala is viseli.
Megjelenése
Az impala fej-törzs-hossza 120–160 centiméter, marmagassága 75-95 centiméter, testtömege 40–80 kilogramm. Szőrzete őzbarna, a hasán világosabb. Csak a hímeknek van szarva. Ez a szarv jellegzetesen lant alakú és hátrafelé hajlik; hossza elérheti a 45-92 centimétert.
Elterjedése
Afrika keleti és déli részének szavannáin él.
Életmódja
Fás, cserjés szavannákon él, ahol nem túl magas a fű. Társas lény, csordákban legelészik, melyet egy bika vezet. Táplálékát fűfélék és lágyszárú növények alkotják. Ha megriasztják őket, hatalmas ugrásokkal menekülnek, szinte szállnak a levegőben. Védekezésképpen gyakran a hátsó lábukkal kirúgnak, mikor az elsőkkel földet érnek. Bármelyik irányba el tudnak rugaszkodni, ezzel gyakran megzavarják a ragadozóikat. Az impala 12-17 évig is élhet.
Szaporodása
Az ivarérettséget 13 hónapos korában éri el, de csak 2-2,5 éves korában párzik először. Élőhelyük adottságaitól függően a tehenek 15-100 egyedből álló csapatba állnak össze, és ezek az esős évszakban hevesen védelmezik területüket. A hímek ilyenkor kisebb területeket birtokolnak, és azokért ugyancsak keményen harcolnak. A fiatal bikák agglegénycsoportokba állnak. A száraz évszakban vegyes csapatokba verődnek. Elléshez a nőstény elszakad a csapattól, és csak 1-2 nap múlva tér vissza borjával, amit 4,5 hónapos koráig szoptat.
Szavannacerkóf
A szavannacerkóf (Chlorocebus aethiops vagy Cercopithecus aethiops) az emlősök osztályának a főemlősök rendjébe, ezen belül a cerkóffélék (Cercopithecidae) családjába és a cerkófmajomformák (Cercopithecinae) alcsaládjába tartozó faj.
Egyes rendszerbesorolások a Cercopithecus nembe sorolják Cercopithecus aethiops néven.
Előfordulása
Elterjedési területe, a vízközeli szavannák és erdőszéli területek. Ameddig egyetlen fajként kezelték a szavanacerkófot, addig elterjedési területe is óriási volt, majdnem egész Afrikát felölelte, Szenegáltól Szomáliáig ésDél-Afrikáig.
Később több fajra bontották szét és a mai tudományos ismeretek szerint a szavannacerkóf csak Szudán, Etiópia, Eritrea és Dzsibuti területén él. Magyar állatkertekben ritka, csupán a Pécsi Állatkert és Akvárium-Terrárium és a Szegedi Vadaspark mutatja be.
Megjelenése
Az állat fej-törzs-hossza 46-66 centiméter és testtömege 2,5-7 kilogramm. Háti része és a feje sárgás-szürke, hasi része fehér. Tenyere, talpa és pofája csupaszok és sötét színűek. Csupasz pofáját, fehér sáv veszi körül.Farka körülbelül ugyanolyan hosszú, mint a teste.
Életmódja
Csoportokban él, melyekben egynél több hím van. Tápláléka termések, levelek, virágok, bogyók, gabona, rovarok, tojás és madárfiókák. A szavannacerkófot sok állat vadássza: vitézsas, afrikai piton, pávián, leopárd,krokodil, stb.
Szaporodása
A vadonban 5 éves kortól, fogságban 2 éves kortól éri el. A párzási időszak az elterjedési területtől függően változó. A vemhesség 5-6 hónapig tart, ennek végén 1 utód jön a világra. Az elválasztás egy év után következik be. A nőstények majdnem egész életükben a csoportban maradnak, míg a hímek 5 éves koruktól elhagyják a csoportot.
Afrikai elefánt
Az afrikai elefánt (Loxodonta africana) a Földön ma élő legerősebb és legnagyobb szárazföldi emlősállat. Eredendően szavannákon él, ám kitűnően alkalmazkodik ahhoz, hogy Afrika más, különböző éghajlatú területein is megélhessen, azonban élőhelyének közelében mindenképpen ivóvízforrás kell hogy legyen.
Előfordulása
Az afrikai elefánt korábban a Szaharától délre egész Afrikában elterjedt volt, manapság elterjedése elsősorban a nemzeti parkokra és egyéb védett területekre korlátozódik.
Élőhelyük alapján két alfaját különböztetik meg. A Loxodonta africana africana erdős és füves szavannákon, félsivatagos területeken egyaránt előfordul, míg a kisebb termetű Loxodonta africana cyclotis alfaj Nyugat- és Közép-Afrika esőerdeiben él. Utóbbit, az erdei elefántot újabban különálló fajnak ismerik el.
Egyes források egy harmadik alfajt is megkülönböztetnek: ezek szerint a Loxodonta africana africana csak a Dél-Afrikában élő elefántokat foglalja magába, míg a kelet-afrikai populációt Loxodonta africana knochenhauerinéven említik.
Megjelenése
Az afrikai elefánt a legnagyobb szárazföldi állat. A farka hegyétől az ormányáig körülbelül 8 méter hosszú. Mindene hatalmas, a bele például 30–40 méter hosszú. Az afrikai elefánt lábai (mellső és hátsó lábai egyaránt) alsó oldalukon párnázottak, így hatalmas tömege ellenére járása viszonylag halk. Az elefántbikák marmagassága elérheti akár a 3,4 métert is, a tehenek jóval kisebbek, 2,8 méteresek. Testtömeg alapján is a bikák rendelkeznek nagyobb mutatókkal, akár 6 tonnát is nyomhatnak, ezzel szemben a tehenek „csupán” 4 tonnásak általában.
Az afrikai elefánt egyik szembetűnő – talán legjellegzetesebb – testrésze a 2 méter hosszú ormány. Az ormány a felső ajak és az orr összenövésének eredményeként jöhetett létre és 40000 izomcsomóból áll. Az afrikai elefánt ormányának végén alul-felül egy-egy fogóujj van. Ormányát leggyakrabban szaglásra, légzésre, ivásra használja, emellett amikor „fürdőt vesz”, szintén ormánya segít a víz testére juttatásában. A magasabban levő ágakat is ormányával éri el, így a táplálékszerzésben is van feladata.
Különbség az ormányosok rendjének egy másik képviselőjével, az indiai elefánttal (Elephas indicus), hogy az afrikai elefánt fülei jóval nagyobbak, mint indiai „társáé”. Ez annak köszönhető, hogy az afrikai szavannákonnéhol mostohább körülmények uralkodnak, mint az indiai dzsungelekben, ebből következőben a nagyobb fülek nagyobb hőleadást biztosítanak, ill. az állat a füleivel legyezi, hűti testének többi részét is azáltal, hogy teste körül gyenge légáramlatokat kelt.
Felső metszőfoguk specializált, fogzománcot nem, csak dentint tartalmazó agyarrá módosul, mely életük végéig növekszik, így akár 2 méternél hosszabbra is megnőhet. A táplálék kiásására, mozgatására és harcra használják. A legnagyobb agyar, amit valaha találtak, 349 cm hosszú volt.
Életmódja
Az afrikai elefántok szociális igényű, magukat családban jól érző állatok. Olyan összhang van jelen egy-egy családon belül, hogy ha az egyik elefánt elpusztul, először megpróbálják “felébreszteni”. Kétségbeesetten próbálkoznak. Mikor ez nem sikerül, elkezdik “mesterségesen etetni” fűvel és más növényekkel, majd ágakkal és levelekkel „eltemetik” és gyászolják halottaikat, valamint órákon keresztül virrasztanak az elhunyt állat mellett. Furcsaság talán, hogy egy családot csupán a tehenek ill. csemetéik alkotják, mely családnak vezetőül egy olyan tehenet ismernek el, akit a család minden tagjához rokoni szál fűz. A fiatal bikákat rögtön az ivaréretté válást követően kizárják a családból, így ők magányos életet élnek különféle csoportokba szegődve. Miután a fiatal bika felnőtt, kifejlett állattá fejlődik, egyedül él és vándorol a szavannákon, azonban ha egy családban a tehén épp megtermékenyítőképes állapotban van (üzekedik), rövid időre befogadják a családba a bikákat is. Az elefántcsordák ugyan képesek hatalmas távolságokat akár egyszerre is megtenni, vízközelből soha nem távolodnak el túl messzire, ugyanis higiénés és testhűtési okokból az ivás mellett fürdésre is felhasználják a környék kisebb tavacskáit, tavait. Fürdés után ormányuk segítségével poros földdel hintik be testüket, amely így az testre ragadva megvédi az elefántot a rovaroktól. Viszonylag sokáig, átlagosan 70 évig élnek. Haláluknak gyakran egész prózai oka van: kihull a foguk és nem tudják többé megrágni az ételt.
Táplálkozása
Az afrikai elefántok kizárólag növényevők, ennek következtében redős felületű őrlőfogakkal rendelkeznek. Élőhely függvényében (fás, füves, fás-füves szavanna) fű, lomb, gyümölcs és kisebb ág is szolgálhat az állatok táplálékául. Az ágakat, gyümölcsöket ormányukkal tépik le , fogják kötegekbe, s így helyezik szájüregükbe a táplálékot. Amikor isznak, minden alkalommal 4-10 liter vizet szívnak fel és fecskendeznek a szájukba. Egy nap alatt 300 liter vizet fogyasztanak. Alig néhány foggal rendelkeznek(összesen a két agyarral együtt 6 db.), ezeket őrlésre használják. Ha egy elefánt elveszíti valamely fogát, akkor cserélődik: 10-13 évesen dobja el a tejfogait, utána még hatszor cserélődik le az őrlőfog készlet (kb 60, 70 éves koráig, ritka a 7. cserélődés) utána elpusztulhat, a fogak hiánya okán is. Ez általában minden elefántnál bekövetkezik kb. a 70. életév körül.[2]Nagy testük ellátása miatt hatalmas az étvágyuk, s nagy mennyiségű táplálékot vesznek magukhoz naponta. Főként éjszaka, ill. a kora reggeli órákban, esténként fogyasztják élelmüket, olykor a csorda menetelése közben is táplálkoznak, az útjukban álló fűcsomókat ill. ágakat letépdesve.
Szaporodása
Az afrikai elefántok elevenszülők, nemtől függetlenül születésüket követően kb. 14-15 évvel válnak ivaréretté. Az udvarláshoz tartozik, hogy a párzani kívánó tehén és bika ormányával egymáshoz dörgölődzik, simogatja egymást. A várható vemhességi idő 22 hónap (majdnem két év!), amelyet követően a tehén csupán egy elefántborjút fial. Az újszülött marmagassága kb. 85 cm, és már ekkor 110 kg-ot nyom.
Mivel az elefántok köztudottan társasági élőlények, jellemző rájuk az ivadékgondozás még az egyedfejlődés posztembrionális (a megszületés utáni) szakaszában is. Amikor az elefánttehén elleni készül, más tehenek azonnal körbeállják, falat alkotnak. Védik az anyát és az újszülöttet a ragadozóktól. Amikor az anya tisztára nyalta a borját, a többiek is segítenek neki lábra állítani. A borjú legalább két éven át szoptatásban részesül, s a következő utód megszületését követően is a családban marad (bika esetében egészen az ivaréretté válásig). Egy tehén átlagosan négyévente ellik egy-egy borjat, így gyakran több csemete is nyüzsög körülötte, egészen 8-10 éves korukig. Ha a borjat támadás éri, beindulnak az anyai reflexek és ösztönök, s az anya igen agresszíven viselkedik.
Szélesszájú orrszarvú
A szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum) vagy ahogy gyakran egy hibás fordítás miatt említik: fehér orrszarvú, a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe és az orrszarvúfélék (Rhinocerotidae) családjába tartozó faj.
Megjelenése
Az elefántok után a második legnagyobb szárazföldi állat. Egy kifejlett fehér orrszarvú hossza 340-365 centiméter nőstényeknél és 370-400 centiméter hímeknél, marmagassága pedig 160-177 centiméter nőstényeknél és 170-186 centiméter hímeknél. Súlya átlagosan 1700 kilogramm nőstényeknél és 2300 kilogramm hímeknél. Az öregebb hímek ennél jóval nagyobbra is megnőhetnek, tömegük elérheti a 3600 kilogrammot. Bőre az elefántéhoz hasonlóan igen vastag, csupasz, kissé redőzött, szürkés vagy vöröses színű.
Magyar nevét a fűfélék legeléséhez alkalmazkodott széles szája nyomán kapta. A két hatalmas orrszarva közül az első akár 1,5 méteres is lehet (átlagosan mintegy 60 centiméter).
A két afrikai faj, a szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum) és a keskenyszájú orrszarvú (Diceros bicornis) közkeletű elnevezései – fehér és fekete – nyelvi tévedésen alapulnak. Mindkettő egyedei a szürkés, esetleg vörösesbarna különböző árnyalatait „viselik”, túlnyomórészt az élőhelyükön lévő talaj színe függvényében, ahonnan magukra szedik a port vagy sarat. A dél-afrikai búr telepesek holland nyelven „széles”-nek (wijd) nevezték a szélesszájúakat, amit az angol telepesek fehérnek (white) értelmeztek. A keskenyszájú fajta megkülönböztetésképpen kapta a fekete nevet. (A szélesszájú inkább a füvet legeli, a keskenyszájú főleg a bokrokról szedi össze táplálékát.) Érdekes, hogy a búroknak a holland nyelvből kialakult mai afrikaans nyelvébe is bekerült ez e téves megkülönböztetés, és már ők is elsősorban fehérnek (wit) és feketének (swart) nevezik a két fajt.
Elterjedése
Hajdan két nagy összefüggő területen élt, északon Dél-Csádtól Kelet-Afrikáig, délen Délkelet-Angolától Mozambikig, illetve a Dél-Afrikai Köztársaság északi részéig. Ma már északon a kipusztulás szélén áll, míg délen az elterjedési területe erősen fragmentálódott, jóformán csak nemzeti parkokban él. A nyílt szavannákat, bozótos területeket és a víz közelségét kedveli.
Életmódja
Hallása és szaglása kitűnő, látása viszont annál gyengébb. A nyílt szavannákat, bozótos területeket és a víz közelségét kedveli. Elsősorban fűfélékkel, kisebb részben levelekkel és gyümölcsökkel táplálkozik.
Az orrszarvúak között a leginkább társaságkedvelő faj. A tehenek borjaikkal kisebb csoportokban élnek. A magányosan élő domináns bikák folyamatosan őrzik az általuk ürülékükkel és vizeletükkel gondosan jelölt területüket, minden betolakodó hímmel felveszik a harcot. Más fajokkal szemben viszont rendkívül toleránsak (ebben is egyedülállóak az orrszarvúak között), egyes leírások szerint még vadon is megközelítheti őket azember, amely megmagyarázza, miért tudják olyan könnyen elejteni őket az orrvadászok.
Szaporodása
A domináns bika előjoga a párzás a területén élő tehenekkel. 1-3 hétig udvarol a nősténynek, aki a párzás után elhagyja a hím territóriumát. 16 hónapnyi vemhesség után jön világra a körülbelül 65 kilogrammos csöppség, amely már újszülötten is nagyon aktív. A borjakat 1-2 év után választja el anyjuk, majd 2-3 év múlva válnak önállóvá. Az ivarérettségüket a nőstények 6, a hímek 10-12 éves korukban érik el. Állatkertben akár 40-50 évig is élhetnek.
Szavannai varacskosdisznó
A szavannai varacskosdisznó vagy közönséges varacskosdisznó (Phacochoerus africanus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a disznófélék (Suidae)családjába és a Suinae/?Phacochoerinae alcsaládjába tartozó faj.
Előfordulása
A szavannai varacskosdisznó igen elterjedt faj Közép-Afrika nyílt szavannáin, illetve Afrika keleti és déli részein. Előfordul a Szaharától délre fekvő területeken és a nagyon száraz éghajlatú Száhil övezetben is.
Megjelenése
A szavannai varacskosdisznó hossza 90-150 centiméter, marmagassága 63,5-85 centiméter és testtömege 50-150 kilogramm. Az állat szürkésbarna színű. Fejének mindkét oldalán 2-2 szemölcsszerű kinövést visel, illetve az alsó állkapcsán is egy párat. Ezek a függelékek a kanoknál a legfeltűnőbbek; feltehetően a szemek és a pofa védelmét szolgálják. A felkunkorodó felső pár agyar akár a 25,5 centiméteres hosszúságot is elérheti. Ezeket az agyarakat felülről zománcréteg fedi, amely hamar lekopik. A sokkal rövidebb és hegyesebb alsó agyarakat teljes egészében zománcréteg védi. Szokatlan jelenség, hogy a varacskosdisznónak „le kell térdelnie” ahhoz, hogy ehessen, mivel a nyaka nagyon rövid, a lába pedig viszonylag hosszú. A csülökízületét ezért születésétől fogva párnák védik.
Életmódja
A szavannai varacskosdisznó családi kötelékben – kondában – él. Lakhelyül a földimalac elhagyott üregeit vagy a sziklák alatti természetes mélyedéseket választja. Táplálékafűfélék, lágyszárú növények, gumók, gyökerek, alkalmanként dögök is. Fogságban 18 évig él.
Szaporodása
Az ivarérettséget 18 hónapos korban éri el. A vemhesség 171-175 napig tart, ennek végén 3-4 malac jön a világra.
Jávorantilop
A jávorantilop (Taurotragus oryx, olykor Tragelaphus oryx) a párosujjú patások rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak családjába és a tulokformák alcsaládjába tartozó afrikai kérődző, a világ egyik legtermetesebbantilopfaja. Neve a búr telepesektől ered, akik annak idején a jávorszarvas jelentésű eland nevet adták neki.
Előfordulása
A jávorantilop a dél- és kelet-afrikai száraz, füves és ritkás fákkal tarkított szavannák lakója. Az alábbi országokban fordul elő: Angola, Botswana, Burundi, Kongói Demokratikus Köztársaság, Etiópia, Kenya, Lesotho,Malawi, Mozambik, Namíbia, Ruanda, Dél-afrikai Köztársaság, Dél-Szudán, Szváziföld, Tanzánia, Uganda, Zambia és Zimbabwe.
Megjelenése
A jávorantilop igen impozáns megjelenésű állat. Alapszíne vöröses vagy homokszínű-világosbarna, hátról gyakran néhány vékony fehér csík fut hasa felé. A bikák sötétebb alapszínűek. A has és a lábak világosak, bár a térdrészen sötét, feketés foltok fordulhatnak elő. Az arckoponyát fedő szőrzet is sötétebb színű. A nyak alsó részén vérerekben gazdag toroklebeny csüng, amely az idős bikáknál különösen nagy is lehet. Ennek szerepe a hőleadásban van. A bikákra borzas, sötét, durva szőrű homloksörény is jellemző.
A bikák sokkal nagyobbak a teheneknél: tömegük 400 kilogrammtól kezdve 1 tonnáig terjed, szemben a nőstények 300-600 kilogrammjával, és 3 métert megközelítő testhosszuk is nagyobb a legkevesebb 2 méteres tehenekénél. A fajra jellemző marmagasság 130-180 centiméter, az átlagos farokhossz 60-80 centiméter. Többszörösen csavart, egyenes szarvuk akár 120 centimétert is elérheti, míg a tehenek tülkei majdnem felével rövidebbek.
Életmódja
A fűfélékkel, levelekkel és adott esetben gyümölcsökkel táplálkozó jávorantilop kisebb, átlagosan 25-60 példányt számláló csordákban legelészik, bár alkalmilag nagyobb csoportok is kialakulhatnak a termékeny, esős időszakban vagy vonuláskor. Egy csordában két ivarérett bika is lehet, de helyzetüket szigorú, szarvcsatákkal szabályozott hierarchia szabja meg. A bikák főleg erdős területeken territoriálisak, de területeik jóval kisebbek a tehenek által bebarangolttól. A víz közelsége nem alapfeltétel a szárazságot igen jól tűrő faj számára, azonban a veszteséget elkerülendő a jávorantilop leginkább a hűvös reggeli is esti órákban aktív.
Szaporodása
A jávorantilopok szaporodása csak egyes területeken kötődik évszakhoz. A domináns bikák minél több tehenet igyekeznek megtermékenyíteni. 8,5 – 9 hónapig tartó vemhességet követően egy 21-35 kilogrammos borjú születik, akit – bár már születése napján jól jár – anyja egy rejtekhelyen táplál, és csak később csatlakozik a csordához. Az elválasztás 6 hónap után történik meg. A jávorantilop tehene kb. 1,5-3 éves korára válik ivaréretté, és a csordájánál maradt, míg a fiatal bikáknál az érés 4-5 éves korukig is elhúzódhat, amit követően kisebb „legénycsordákba” tömörülnek.
Közönséges nádiantilop
A közönséges nádiantilop (Redunca redunca) az emlősök osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és a Reduncinae alcsaládba tartozó faj.
Előfordulása
A közönséges nádiantilopok az északnyugaton Szenegáltól Mauritánia és Csád déli részén, a Közép-afrikai Köztársaságon és Dél-Szudánon át egész Etiópiáig és a tanzániai Tanganyika-tóig húzódó szavannaövezetbenélnek. (Eritreai jelenlétük kérdéses, Uganda és Elefántcsontpart területéről feltehetően kipusztultak, talán Togóból is.) Erdős és füves síkságokat egyaránt benépesítenek, mindenütt szorosan kötődnek a vízforrásokhoz – igaz, az általuk kedvelt, kiterjedt ártereken a száraz időszakban gyakorta csekély vízmennyiség áll rendelkezésükre.
Elterjedési területük északkeleti peremén, az etiópiai hegyvidékeken (pl. a Bale-hegységben) a szokványos élőhelyüknél jóval nagyobb magasságokban, akár 3200 méterig találkozni velük. Itt egyébként megosztják a területet a hegyi nádiantilopokkal (Redunca fulvorufula), míg Tanzánia nagy részén a nembe tartozó harmadik fajjal, a nagy nádiantilopéval (Redunca arundinum) van átfedésben van elterjedési területük.
Megjelenése
A faj közepes termetűnek mondható a többi antilophoz képest: marmagassága 69-89 centiméter között változik, testtömegük pedig 36-55 kilogramm. Színezetük a sárgástól a szürkésbarnáig változhat, de általában sárgásabb árnyalatú a többi nádiantilopénál. Hasuk és farkuk alsó része fehér. Fejükön, a fülek alatt egy-egy csupasz folt látható. A fiatal egyedek szőrzete hosszabb és sötétebb a kifejlett példányokénál.
A közönséges nádiantilopra, ahogy a többi antilopfajra, erőteljes ivari kétalakúság jellemző. A bikák jóval nagyobbak (marmagasságuk 75-89 centiméteres, szemben a tehenek 69-76 centiméteres magasságával), mintázatuk markánsabb, és csupán ők hordoznak szarvakat. Ezek 20-41 centiméter hosszúságúak lehetnek, és enyhe kampós görbületben hajlanak előre.
Életmódja
A faj élhet magányosan, kis csoportokban vagy nagy csordákban. A tehenek, amennyiben megfelelő mennyiségű rejtekadó fedezék áll rendelkezésre, jellemzően nem állnak össze csapatokba, ellenkező esetben körülbelül tíz példányt számláló csordákba tömörülnek utódaikkal együtt. Az anyjukat elhagyó fiatal bikák kettesével vagy hármasával alkotnak legénycsordákat nagyjából ivarérettségük eléréséig. Bár territóriumot tartanak fenn, annak határait csupán a vészjelzésként is szolgáló füttyögéssel jelölik ki, szaganyagokkal nem, így határai elmosódottak. A tehenek által fenntartott területek nagyobbak a bikákéinál, és jellemzően átfedésben vannak egymással. A bikák sem lépnek fel agresszívan a betolakodók ellen, csupán ha a nőstényeiket akarják elhódítani.
A territóriumok rendszere általában a száraz időszakban bomlik fel, amikor a faj hatalmas csapatokat kénytelen alkotni a vízforrások körül. Ilyenkor az egyébként főleg éjszaka aktív antilopoknak nappal is táplálkozniuk kell, mivel alacsonyabb tápértékű növényzet áll a rendelkezésükre.
Szaporodása
Párzásra egész évben sor kerülhet, de a párzási csúcs az esős időszakra esik. Ilyenkor a bika megközelíti a kiszemelt nőstényt és megszimatolja a vizeletét, hogy kiderítse: kész-e a párzásra. Ha a tehén nem szalad el, akkor a pár egyfajta rituális mozdulatsort ad elő (ún. párzási menet), melynek során a bika megpróbálja meghágni a tehenet. Végül egyik mellső lábának felemelésével állítja megfelelő helyzetbe, és a tehén megállva jelzi, ha kész a közösülésre. Ez igen gyorsan megtörténik. A párzás végeztével a két antilop kis időre egy helyben marad, majd folytatják a táplálkozást és kérődzést.
A vemhesség körülbelül 7,5 hónapig tart, elléskor rendszerint egy borjú jön a világra. A kis közönséges nádiantilop körülbelül két hónapon keresztül az aljnövényzetben rejtőzik, miközben anyja időről időre visszajár hozzá szoptatni és letisztítani. Ezt követően a borjú a hasonló korú fajtársakkal alkot csoportot. Anya és utódja között körülbelül 8-9 hónapon át marad fenn szoros kapcsolat. A bikák szarvuk megjelenésekor, mintegy féléves korban hagyják el anyjukat, a fiatal tehenek fokozatosan szakadnak el szülőjüktől. A bikák háromévesen, a tehenek korábban (egy- vagy kétéves korban) érik el az ivarérettséget. A nőstények 9-14 havonta párosodnak.
Kafferbivaly
A kafferbivaly vagy fokföldi bivaly (Syncerus caffer) a tülkösszarvúak családjába tartozó párosujjú patás.
Származása, elterjedése
Nem közeli rokona az ázsiai vízibivalynak; eredete máig tisztázatlan. A tulkok nemzetségének (Bovini) egyetlen, Afrikában élő képviselője.
Megtalálható Etiópiában, Szomáliában, Zambiában, Zimbabwében, Namíbiában, Botswanában, Mozambikban, Dél-Afrikában, Kenyában és Tanzániában.
Megjelenése
A bika az 1,7 méter magasságot, a 3,4 méter hosszt és a 900 kilogrammot is elérheti. Egy kifejlett hím marmagassága nagyjából 1,5 méter, tömege átlagosan 680 kg. A nőstény 10–15 cm-rel alacsonyabb; tömege 500–600 kg.
Életmódja, élőhelye
Rendkívül erős állat. Az emberen kívül csak kevés a természetes ellensége; még az oroszlánoktól is képes megvédeni magát (és olykor meg is öli a támadókat). Az oroszlánok esetenként megölik és megeszik a bivalyokat, ám általában sok oroszlán kell egyetlen felnőtt példány leterítéséhez; leginkább a sérült vagy idős egyedeket sikerül levadászni. A leopárd és a foltos hiéna csak újszülött borjakat ejt el. A házi szarvasmarhávalkorlátozott sikerrel keresztezték; háziasítani nem sikerült.
A kafferbivaly a nyílt szavannától a sűrű bozótosokig előfordul. Előszeretettel dagonyázik.
Az öt afrikai nagyvad egyikeként a kafferbivaly fürge és félelmetes vadállat, mely évente rengeteg embert öklel fel, tapos el és öl meg. A víziló mellett elnyerte a legveszélyesebb nagyvad hírnevet.
Szaporodása
A csorda összetétele nemtől és kortól független, de léteznek csak hímekből álló csapatok is. A hím „szarvpáncélnak” is hívott szarvainak vastagságáról ismerhető fel. A bikák nyolc éves korukban válnak ivaréretté. A tehenek először öt éves korukban ellenek, 11,5 hónapos vemhesség után. Az idősebb bikákat kiveti a csorda, és általában a hím csapatokba tömörülnek.
Vörös tehénantilop
A vörös tehénantilop vagy más néven közönséges tehénantilop vagy röviden csak tehénantilop (Alcelaphus buselaphus) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és a tehénantilopformák (Alcelaphinae) alcsaládjához tartozó faj.
Korábban nemének az egyetlen fajaként tartották számon.
Elterjedése
A vörös tehénantilop Afrika Szaharától délre eső szavannás területein él, Szenegáltól kelet felé Etiópiáig, Kenyáig és Szomáliáig. Délen Botswanában és Zimbabwében is előfordul.
Száraz füves szavammák, bozótosok vagy laza erdős szavannák lakója. Olyan területeken fordul elő, ahol állandó vízlelőhelyek vannak.
Megjelenése
Az állat fej-törzs-hossza 175–245 centiméter, marmagassága 120–145 centiméter és testtömege 120–180 kilogramm. Szőrzete sima, rövid, árnyalata alfajonként eltérő, a sárgásbarnától az erőteljes rozsdabarnáig terjed. Egyes alfajoknál sötét rajzolat látható az arcon és a lábakon. Feje hosszú és vékony, a lóéhoz hasonló. A szem előtt illatmirigyek helyezkednek el. Fejlett halló-, és szaglóérzéke, valamint jó látása megvédi az állatot aragadozók, például a nagymacskák és a hiénák támadásaitól. A szarv mindkét ivarnál kettősen (felfelé és hátrafelé) ívelt, és elérheti a 70 centiméteres hosszúságot. Felületén erőteljes keresztirányú kidudorodások figyelhetők meg, a vége hegyes. A bikánál főleg a területvédő harcok során bír jelentőséggel. A szarv kétéves korára fejlődik ki teljes méretére.
Életmódja
A vörös tehénantilop rendszerint nappal aktív és kisebb csordákban él. Ez a társas faj korábban több ezer egyedből álló csordákat alkotott, melyek hosszú vándorutakat tettek. A bikák territóriumokat hoznak létre, amelyeket főleg optikailag jelölnek meg: termeszvárakra vagy más kiemelkedésekre állnak, kaparnak, guggoló helyzetben székelnek, letérdelnek, szarvukkal a földet böködik, és egyidejűleg szem előtti mirigyeik váladékát a talajra kenik. A határvillongások ritkák, de a territóriumok közepén különösen heves harcok folynak, szarvaikkal lökdösik egymást, közben csüdjükre ereszkednek. Gyakran, jól hallhatóan ütköznek össze szarvaikkal. A kisebb, zárt csoportok egy bikából, néhány tehénből és ezek utódaiból állnak. Több családból nyílt csoportok jönnek létre, melyek szétválnak, majd ismét összeállnak. Az új borjú születésekor az előző még nem vált el az anyától, így gyakran látni egy tehenet két különböző korú borjúval. Néha az idősebb borjú segít megvédeni az újszülöttet. A tehénantilopok „óvodákat” hoznak létre, vagyis egy felnőtt tehén a magáé mellett még más borjakra is vigyáz, amíg azok anyja legel vagy iszik.
Fő táplálékuk a közepes magasságú füvek és lágyszárúak, alkalmanként rövid és magas füveket, valamint leveleket is esznek. Az állat hosszú fején viszonylag magasan ülő szemek lehetővé teszik, hogy a közepes nagyságú fű fölött legelés közben is szemmel tartsa környezetét és ellenségeit. Ha módjuk van rá, a tehénantilopok naponta isznak, de kevés vízzel is átvészelik a száraz időszakot. A Kalaháriban élő káma tehénantilop vízszükségletét magas víztartalmú növényekből és tökszerű gyümölcsökből fedezi. Ellenségeik az oroszlánok, a leopárdok, az afrikai vadkutyák és a csoportosan támadó foltos hiénák. A fiatal állatokra a gepárdok, a kisebb macskafélék és a sakálok is veszélyesek. A tehénantilopok legjobb fegyvere a gyors menekülés és a feszült figyelem.
Szaporodása
Az ivarérettséget 1–3 évesen éri el. Az udvarlási magatartásban a harcra emlékeztető fenyegető elemek vannak. Ha a tehén párzásra hajlandó, akkor megáll, szétterpeszti a lábát és félrehúzza a farkát. A párzást többször megismétlik, a termékeny időszak csak egy napig tart. A párzási időszak területenként változó. A vemhesség 8 hónapot tart, ennek végén 1 borjú jön a világra. Az elléshez az anya elhagyja a családot, gyakran az előző borjú is elkíséri. A borjú születése után egy órával már lábra áll, de még két hétig védett helyen marad, és csak ezután csatlakozik a csordához. Az elválasztás 4 hét után következik be. A szarvak először egyenesen nőnek, egy év múlva kezdenek meghajlani, hogy aztán a második évre elérjék a jellegzetes felnőtt formát. A fiatal bakok két és fél évig maradnak az anyjukkal, tehát egy évvel tovább, mint a rokon nemzetségek fiatal hímjei. Amint elhagyták az anyai csordát, kicsi, nyílt agglegénycsordákba verődnek össze, hogy 4 évesen létrehozzák saját territóriumukat. Az állat 11–20 évig él.
Fakó lóantilop
A fakó lóantilop (Hippotragus equinus) a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és a lóantilopformák alcsaládjába tartozó afrikai kérődző, a világ második legtermetesebb antilopfaja.
Megjelenése
A fakó lóantilop alapvetően szürkésbarna színezetű, némi vöröses beütéssel. A lábak sötétebb árnyalatúak a test többi részénél. A fej szintén sötétbarna vagy fekete, ám a száj és a nagy, fekete orr és a szemek körül nagyobb fehér foltok láthatóak. A fakó lóantilop fülei szétállóak, vékonyak és hosszúak, hegyükön sötétbarna szőrpamacs díszlik. A 60-70 centiméteres farok végén is bozontos szőr található. Ennek a fajnak merev, rövid sörénye is van, amelynek a vége sötét színű. A fiatal egyedek sokkal világosabb színezetűek, és inkább vöröses-barnák.
Mindkét nem visel hátraívelő, végig bordázott szarvakat, azonban a bikák szarvai hosszabbak és vastagabbak – a fakó lóantilop átlagos szarvhossza 60-100 centiméter közötti.
A nemek hasonlóak, bár a hímek erőteljesebb felépítésűek és némileg nagyobbak. A faj példányainak hossza 220-265 centiméter körül mozog. A tehenek marmagassága 140-160 centiméter, tömegük pedig 225-275kilogramm körül mozog, míg a bikák marmagassága 150-160 centiméter, tömegük pedig 260-300 kilogramm. Testméreteit tekintve csak a jávorantilop előzi meg az antilopok körében a fakó lóantilopot.
Életmódja
A fakó lóantilopok a nap kevéssé meleg szakaszaiban, reggel, késő délután és estefelé legelésznek, a többi órát a fák árnyékában töltik. Elsősorban fűféléket fogyasztanak. Sosem távolodnak el túlzottan a vízlelőhelyektől(maximum 4 kilométerre), és egy év alatt mintegy 10,000 – napi 200-400 – hektárnyi területet használnak. A szomszédos csordák territóriumai között nincs átfedés. A csordák 6-15 (kivételesen akár 35) példányból, tehenekből és borjaikból állnak, akiket egy domináns bika vezet. Ez utóbbi árgus szemekkel figyeli csordájának mintegy 300-500 méteres sugarú körzetét, hogy megvédhesse azt az esetleges trónkövetelőktől vagy támadóktól.
A csordában uralkodó hierarchia folyamatos küzdelmek során alakul, amely a tehenek körében sem ritka. A szarvcsata többnyire „térdelő” pozícióban zajlik: a szembenálló felek mellső lábukra ereszkednek, és egymásnak feszülnek. A fiatal bikák 2,5 éves koruk táján elhagyják anyjuk csordáját, és 4-5 fős „agglegénycsordákba” tömörülnek.
A nagy termetű fakó lóantilopoknak nincs sok félnivalója a ragadozóktól, ennek megfelelően nem túlzottan félénk állat. Sőt, antilopoknál ritka módon nem csak fajtársaik ellen hajlandóak szarvaikat használni, hanem az esetleges ragadozókat is készek elűzni velük.
Szaporodása
A domináns bikák a csordájuk nőstényeivel párosodnak, és fáradhatatlanul óvják őket az illetéktelen érdeklődőktől. A csordákért szarvukkal vívott küzdelmek ritkán járnak súlyos sérülésekkel.
A fakó lóantilop szaporodása nem évszakhoz kötött. A tehenek már 2-3 héttel borjuk világrajötte után termékennyé válnak, és miután 32-34 hónapos korukban elérték az ivarérettséget, akár 10-10,5 havonta képesek életet adni egy-egy kis antilopnak. A vemhesség 260-281 napig tart, és az egyetlen borjúnak a csordától távol adnak életet. A kis fakó lóantilopok a magas fűben rejtőznek 4-5 héten keresztül, anyjuk pedig rendszeresen visszatér hozzájuk, hogy táplálja őket. Ezt követően a már megerősödött borjak csatlakoznak az anyai csorda hasonló korú tagjaihoz.
Thomson-gazella
A Thomson-gazella (Eudorcas thomsonii, korábban Gazella thomsonii) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába és az antilopformák (Antilopinae) alcsaládjába tartozó faj.
A kihalt vörös gazellával (Eudorcas rufina) és a vöröshomlokú gazellával (Eudorcas rufifrons) együtt az Eudorcas alnembe sorolták. Az alnemet manapság nem rangra emelték.
Nevét a skót Afrika-kutató, Joseph Thomson (1858–1895) után kapta.
Előfordulása
A Thomson-gazella Szudán, Kenya és Tanzánia szárazabb vidékein nagy számban él a Laikipia-fennsíktól a Maszáj-földig.
Megjelenése
Az állat hossza a fejétől a törzséig 80-120 centiméter, farokhossza 20–27 centiméter, marmagassága 55–82 centiméter. A bika szarvhossza 25–43 centiméter, míg a tehéné 7–15 centiméter. Testtömege 15-35kilogramm. Szőrzete sima és rövid szálú, a felső részen világosbarna. Pofáján fehér és fekete csík húzódik. Fekete csík húzódik az oldalán is; az alsó része és a has fehér. A bunda többi része vörhenyesbarna. A bikának enyhén S-alakban hajlott, vastag, gyűrűs szarvai vannak. A tehén szarvai vékonyak, finomak és nem hajlottak.
Életmódja
Az állat társas lény, éber és évszakonként vándorol. A nyílt szavannák lakója, olykor bozótos jellegű területeken is előfordul. A nőstények többnyire állandó összetételű csoportokban élnek. Egy-egy csoport létszáma változó, javarészt az elérhető táplálék mennyisége szabja meg. Többnyire kisebb, maximum 60 egyedből álló csoportokban él, de a Serengeti síkság táplálékban bő élőhelyein óriási, akár ezres nagyságrendű csapatai is előfordulhatnak. A bikák territoriálisak, elfoglalnak egy adott területet és onnan elűzik az összes többi bikát. A területükön áthaladó valamennyi nőstényt igyekeznek megtermékenyíteni.
A Thomson-gazellák gyakran Grant-gazellák vagy impalák társaságában élnek. A Serengeti ökoszisztémájában nagyon fontos szerepet játszanak. A csíkos gnú után a második leggyakoribb patás fajok ott. A ragadozókfontos táplálékai, elsősorban a gepárd kedveli a Thomson-gazellákat. Menekülés közben a kifejlett állatok akár a 60 km/h-s sebességet is elérhetik.
Tápláléka elsősorban fűfélékből áll. A Thomson-gazella 10-15 évig élhet.
Szaporodása
A tehén 9, a bika 17 hónapos korában éri el az ivarérettséget. A párzási időszak rendszerint egész éven át tart. A vemhesség 5 hónapig tart, ennek végén általában egy utód jön a világra. Az első héten a borjú a fűben lapulva tölti az idejét. A borjakra sok veszély leselkedik, elsősorban a panyókás sakálok kedvelt zsákmányai, de a nagyobb ragadozó madarak és a sziklapitonok is előszeretettel vadásznak rájuk.
Oroszlán
Az oroszlán (Panthera leo) a macskafélék (Felidae) családjába tartozó emlős. A tigris után ez a legnagyobb termetű és legelterjedtebb “nagymacska”.
Gyakran külön fajnak tekintik a kihalt európai barlangi oroszlánt (Panthera spelaea faj vagy Panthera leo spelaea alfaj), mely az utolsó jégkorszakban együtt élt az emberrel, valamint a szintén kihalt amerikai oroszlánt(Panthera leo atrox vagy Panthera atrox), amely közeli rokonságban állt az európai barlangi oroszlánnal. (Nem összekeverendő a „hegyi oroszlánnak” is nevezett amerikai pumával.)
Az oroszlán visszatérő jelkép volt a királyi és lovagi címerpajzsokon, főként Nagy-Britanniában, ahol a brit emberek szimbóluma lett. Az oroszlánok a kínai művészetben is sűrűn megjelennek, annak ellenére, hogy soha nem éltek Kínában. Nincs még egy olyan állat, melynek több figyelmet szenteltek volna a művészetben és az irodalomban. Az oroszlán már a kőkori barlangrajzokon is látható, és 130-szor fordul elő a Bibliában.
Előfordulás
Az oroszlánok Fekete-Afrika legnagyobb részén megtalálhatók. Főleg a fás területeken fordulnak elő, de megtalálhatók a félsivatagos és bozótos helyeken is. Korábban az európaiak mértéktelen vadászata miatt Afrika oroszlánállománya megcsappant, és egyes alfajok, mint a fokföldi oroszlán, ki is haltak. Ma a legtöbb oroszlán Közép-Afrika és Dél-Afrika országaiban él (Botswana, Angola, Mozambik, Zambia, Kongói Demokratikus Köztársaság). Ennél kisebb a kelet-afrikai és a kevéssé ismert nyugat-afrikai oroszlánpopuláció. A nyugat-afrikai oroszlán (Panthera leo senegalensis alfaj) példányszáma 30 000-100 000 közé tehető.
A hajdani észak-afrikai oroszlánok a berber oroszlán (Panthera leo leo) alfajhoz tartoztak. Valaha Marokkótól Egyiptomig sűrűn előfordultak. A legnagyobb testméretű oroszlán-alfaj volt, és a hímek sokkal terjedelmesebb sörénnyel rendelkeztek más fajtáknál. Az ókori Róma uralkodók berber oroszlánokat használtak a kegyetlen cirkuszi viadalokhoz, például tigrisek ellen, ahol rendszerint a tigrisek maradtak alul. A források szerint a római nemesek, például Sulla, Pompeius és Julius Caesar egyszerre akár 400 oroszlánt is halomra ölettek a gladiátorokkal. Az utolsó vadon élő berber oroszlánt 1922-ben, Marokkóban lőtték le a túlzott vadászat miatt. Ma már csak állatkertekben él néhány tucatnyi példányuk, többé-kevésbé keveredve a többi alfajjal. 2005 augusztusában egy tudóscsoport nekilátott, hogy visszatelepítse az oroszlánokat Észak-Afrika vadvidékére.
A történelmi időkben Eurázsiában is éltek oroszlánok, a Balkántól (Héraklész egyik első hőstette is ehhez kapcsolódik) Kis-Ázsián és a Közel-Keleten át egész Indiáig. Ezek az ázsiai oroszlán (Panthera leo persica)alfajhoz tartoztak. Nagy méretük és nappali életmódjuk könnyebben elejthetővé tette őket a vadászok számára, mint a tigriseket vagy a leopárdokat. Utolsó európai élőhelyük Görögország volt, ahonnan az 1. századbantűntek el. Ázsiában a 20. század elejére haltak ki. Az utolsó vadon élő ázsiai oroszlánok ma csupán az Északnyugat-India területén levő Gir-erdőben fordulnak elő. A körülbelül 300 oroszlán mindössze 1412 km² területen él a Gudzsarát állambeli menedékhelyen.
Megjelenés
A kifejlett hímoroszlán könnyen felismerhető a sörényéről, a marmagassága kb. 90–120 cm, a súlya pedig 150–250 kg. A nőstények jóval kisebbek, a felnőtt egyedek marmagassága kb. 80–110 cm, a súlyuk 120–185 kg körüli. A legnagyobb vadon élt oroszlán 313 kg tömegű volt.[1] A vadon élő oroszlánok körülbelül 15-20 évig élnek, míg fogságban elérhetik a 25 éves kort is.
Színváltozatok,mutációk
Fehér oroszlán
Habár ritkaságszámba megy, és ezért nem is hallhatunk róla túl gyakran, fehér oroszlánok is léteznek Timbavatiban(wd), Dél-Afrikában. A fehér oroszlánokban található recesszív gén felelős szokatlan színükért (ahogy a fehér tigriseknél is sok, az állatkertekben és állatbemutatókon szereplő fehér tigrist tenyésztettek ki ezzel a génnel). A fehér oroszlán azonban jelentős hátránnyal küzd, amikor vadászni indul: fehér színe ugyanis felfedi rejtekhelyét. A fehér oroszlán kihalóban lévő színváltozat, szaporodásuk ritkaságszámba megy, és mindössze kétszáz él belőlük a világon.
Fekete oroszlán
Érdekesség, hogy míg a többi macskafélénél igen gyakori a melanisztikus, fekete színvariáció megléte (például leopárd, jaguár, szervál), addig a oroszlánnál csak megerősítés nélküli jelentések szólnak fekete változatról. Már észleltek a vadonban fekete nőstényoroszlánt.
Sörény
Az oroszlánok sörénye rendkívül fontos szerepet játszik a fajfenntartásban. A nőstények vonzására és a rivális hímek elijesztésére szolgál, amellett, hogy fontos hőtartó szerepe is van.
Sörénytelen hím oroszlán
A meleg élőhelyeken, például Tsavoban a legtöbb hímoroszlánnak nincs sörénye.
Életmód
Az oroszlánok húsevő ragadozók, melyek különálló családokban, azaz falkában élnek. A család nagyobb részben nőstényekből, kölykeikből, és egy vagy több, egymással rokoni kapcsolatban álló hímből áll, melyek a felnőtt nőstényekkel párosodnak. Rendszerint az egy falkába tartozó összes nőstény rokonságban áll egymással (nagyanyák, nagynénik, anyák, nővérek). A hímek és a nőstények is védik a falkát a betolakodóktól. A hímek általában nem tűrik meg a kívülálló hímeket, ahogy a nőstények sem a kívülálló nőstényeket. A hímeket kizárja a falka, vagy saját maguk hagyják el azt, amikor elérik az ivarérett kort. Amikor új hím veszi át a falka vezetését, gyakran megöl az előző alomból minden kölyköt, és azok anyjai ezután mintegy két héttel újra ivarzanak.
Az újszülött vagy fiatal oroszlánokat kölyköknek hívják. A nőstények egyszerre 1-5 kölyöknek adnak életet a három hónapig tartó vemhességet követően. A kölykök 18 hónapon keresztül is szophatnak, de normális esetben 8 hét után leválasztja őket az anyjuk. Sok kölyök éhen hal, másokat más nagyragadozók támadnak meg, és a falkát átvevő hímek is sok kölyköt megölnek.
Leopárd
A leopárd vagy más néven a párduc (Panthera pardus), a Panthera nembe tartozó négy nagymacskafaj egyike, ide tartozik még az oroszlán, a tigris és a jaguár. A párducok a nagymacskáknak a legősibb fejlettségi fokú csoportját alkotják. A jégkorszak idején és a harmadkor végén szinte egész Európában honosak voltak, egyedüli kivételt képeznek az északkeleti vidékek. A pliocénkori pusztai őspárducot (Panthera leiodon Weithofe) tekintjük legrégebbi képviselőjüknek, amelyet a görögországi Pikermi vidékéről és a fejér megyei Polgárdi klasszikus lelőhelyeiről ismerünk.
Megjelenés
Testhossza 90–165 cm, nem számítva a farokhosszat, mely 60–110 cm. Tömege 23–91 kg. Jellemző rá a nemi dimorfizmus, a nőstények mérete a hímekének mintegy kétharmada.
A legtöbb leopárd világos sárgásbarna vagy őzbarna, fekete pettyekkel, ám bundájuk színe nagyon eltérő lehet. A pettyek a fej felé haladva kisebbednek, a halovány hastájékon nagyobbak.
Élettere
Bár nagy, ezt a főként éjjeli és fán élő ragadozót nehéz a vadonban megtalálni. A leopárdok megfigyeléséhez a legjobb helyet Dél-Afrikában, a Sabi Sand magánrezervátumban alakították ki, ahol a leopárdok hozzászoktak a szafari járművekhez, és azokat nagyon közel engedik magukhoz. Ázsiában talán a legjobb megfigyelőhely a Yala Nemzeti Park Srí Lankán, ahol a világon a leggyakoribbak a vad leopárdok, ám még itt sem garantáltan láthatjuk őket, hiszen az állatok nyugalma érdekében a park több mint a fele nem látogatható. Egy másik jó hely a leopárd megfigyeléséhez a nemrégen újra megnyitott Wilpattu Nemzeti Park (szintén Srí Lankán).
Élettartam
A leopárdok a feljegyzések szerint elérhetik a 21 éves kort is. A leopárdoknál a vemhesség mintegy 3 hónapig tart és a nőstényeknek almonként 1-6 kölyke születhet de általában 3-4 születik.
Zsákmányszerzés, táplálkozás
A leopárdok nagyon sikeres ragadozók, melyek sokkal többféle afrikai zsákmányállatot vadásznak, mint a többi afrikai nagymacska, gyakran esznek bogarakat, rágcsálókat és halat (ahogy a házimacskák is, melyekhez vadásztechnikájuk is hasonlít), illetve olyan nagyobb növényevőket, mint az antilop. A házimacskákhoz hasonlóan, de a többi nagymacskától eltérően, ültükből ugranak rá a zsákmányállatokra. Nagy méretük a kisebb macskák hatékonyságával elegyítve különösen veszélyessé teszi őket az emberek és a kutyák számára. Azokban az országokban, ahol leopárd él, a kutyákat védelmük érdekében ketrecben kell tartani. Afrikában, élőhelyük nagy részén a leopárdoknak más állatokkal kell versengeni a zsákmányért, mint például foltos hiénával, hiénakutyákkal és oroszlánokkal, és nem ritka, hogy más csúcsragadozók elzavarják őket az általuk elejtett zsákmánytól.
A házimacskákhoz hasonlóan a leopárdok gyakran vadásznak éjjel, vagy alkonyatkor, illetve pirkadatkor. Becserkészik a prédát mielőtt futnának néhány métert, hogy elkapják azt. Leggyakrabban fojtással ölnek, addig szorítják az állat torkát, míg meg nem fullad, ám a kisebb állatoknak el is törhetik a nyakát. A leopárdok zsákmányukat felviszik a fára, hogy az oroszlánok és hiénák ne tudják elvenni. Megfigyelték, hogy testsúlyuknak akár a háromszorosát is képesek felcipelni a fára, mely szemlélteti a bennük rejlő hatalmas erőt és energiát. Alkalmazkodó vadászok lévén a leopárdok ha alkalmas zsákmányt találnak nappal vagy éjjel, bármikor vadászatba lendülnek. Gyakran naponta többször is ölnek, mely esetben az első zsákmány elrejtésekor már a következő áldozatot vizslatják.
Színváltozatok, mintázatok
Fekete párduc
A fekete párduc melanózisos leopárd. Ezt a mutációt a fekete pigment (eumelanin) túltengése okozza a narancssárga pigment (feomelanin) ellenében. Ez merőben fekete bundát eredményez, habár a fekete párduc pettyei bizonyos részeken még kivehetők, mivel a pigmentek mennyisége eltérő a mintázatban és a fekete alapszínben.
Királyleopárd
A királyleopárdnak nevezett ál-melanózisos leopárdnak normál alapszíne van, ám a mintázata egybeolvad és így úgy tűnik, mintha egyszínű fekete lenne. Néhány alfajnál az egyszínű fekete terület lehúzódik az állat lágyékáig és combjáig; csupán néhány átlós aranybarna csík jelzi, hogy csak az alapszín fekete. A lágyékon és lábakon található pettyek, melyek nem olvadnak egybe sávokká és csíkokká, gyakran kicsik és halványak, inkább rozettát alkotnak. A fej és a végtagok halványabbak és foltosak, mint a közönséges pettyes leopárdoknál.
Egy ázsiai párducokról és hópárducokról szóló iratában Pocock mellékelt egy képet egy Dél-Indiából vásárolt leopárdbőrről; fekete körvonalú foltok voltak rajta, mindegyikben pettyek voltak és mintázata inkább a jaguáréra és a ködfoltos párducéra hasonlított. Egy másik Pocock által szerzett dél-indiai leopárdbőrön a rozetták megszakadtak és egybeolvadtak, és túl sok volt benne a pigment, így az állat úgy nézett ki, mint egy sárga csíkos és foltos feketepárduc.
Strucc
A strucc (Struthio camelus) a madarak osztályának struccalakúak (Struthioniformes) rendjébe és a struccfélék (Struthionidae) családjába tartozó Struthio nem egyetlen élő faja, egyben a legnagyobb testű ma is élő madárfaj.
Származása, elterjedése
Afrikában a Szahara déli részén, Kelet-Afrikában, Namíbiában és a Kalahári-sivatagban honos. A harmadidőszakban még hét faja élt egy, a mai Svájctól Kínáig és Indiáig összefüggő területen, de a Szaharától északra élt fajok legkésőbb a negyedkorban kipusztultak. Az afrikai strucc elterjedési területe 300 000 éve még Mongóliáig ért; a mai Szíriából és az Arab-félszigetről már feltehetőleg az ember irtotta ki.
Afrikai őshazáján kívül betelepítették Ausztráliába is, ahol a sivatagos vidékeken jól meghonosodott. Telepeken más kontinenseken is tenyésztik; néhány ilyen telep már Magyarországon is van.
Megjelenése
A strucc a legnagyobb testű ma is élő madárfaj. A kakas 210-275 centiméter magasra nő meg; teste nagyjából 2 m hosszú, a tömege 100-156 kilogramm. A kisebb tyúk 175-190 centiméteres magasságú és 90-110 kilogramm súlyú.
Szegycsontja lapos, pajzsformájú, taraj nélküli, mint általában a röpképtelen madaraké. Szárnya csökevényes, medencéje zárt. Lába hosszú, erős. A strucc az egyetlen olyan futómadár, amelynek lábán csak két ujj van (a többién három). A belső ujj erősebb és nagyobb, mint a külső. Az ujjak végén tompa karmokat visel, erős rúgása az oroszlánra is veszélyes. Feje és nyaka csupasz.
Csökevényes szárnyai a járásban, futásban nem segítik, csak a kakas szárnyát díszítő fénylő fehér dísztollaknak van szerepük a násztáncban. A kakas további ötven, ugyancsak fehér dísztollat a farka fölött hord. A tyúk szürkésbarna, piszkosfehér szárny- és farktollakkal. Csőre szarusárga, nyaka vörös, combja hússzínű – a strucc az egyetlen olyan futómadár, amelynek csupasz a combja.
Egy-egy krémszínű vagy fehér tojásának tömege eléri az 1,5 kilogrammot (ez a tyúktojás tömegének huszonötszöröse). A tojás héja olyan vastag, hogy feltöréséhez a fiókának különleges nyakizomra van szüksége.
Életmódja
A nyílt, belátható, füves szavannák, félsivatagok lakója. A száraz környezethez alkalmazkodva a szomjazást napokig bírja.
A homokban fürödve tisztálkodik. Jól fut, eközben négyméteres lépteivel a 70 km/h sebességet is eléri.
Egy kakasból és több tojóból álló csapatban keresgéli magokból, fűből, növényi részekből és kisebb állatokból álló táplálékát. Az emésztés elősegítése érdekében különböző tárgyakat, köveket nyel le. A jobb táplálék reményében vándorol; eközben gyakran csatlakozik a különféle antilop-, illetve zebracsordákhoz, hogy felkapkodja a legelő jószágok által felzavart rovarokat, hüllőket, kis rágcsálókat. A társulás a növényevőknek is előnyös, mert a jó szemű, magasra emelt fejű struccok hamarabb veszik észre a közelítő ragadozókat.
Természetes élőhelyén több mint 40 évig él, állatkertekben akár 50 évig is.
Szaporodása
Udvarlási szertartása a dürgés. Látványos násztáncához a kakas felfújja csaknem teljesen csupasz nyakát, és dörgő hangon morog. Lépegetés közben hevesen csapkod szárnyával úgy, hogy a dísztollak szinte fehér gyűrűt vonnak fekete teste köré.
A kakas 3-4, a tyúk 2 éves korában válik ivaréretté. A kakas köves vagy homokos magaslaton, gyakran bokor mellé vagy alá kaparja fészkét, aminek átmérője a 3 métert is elérheti. Egy fészekbe több tojó is rak le tojást, és azokon felváltva kotlanak: nappal a domináns tojó, éjjel a hím: nappal a barna tollú tyúk olvad jobban környezetébe, éjszaka a fekete kakas szinte láthatatlan. Még a fejét is lehajtja – ezért terjedt el az a téves nézet, hogy a strucc homokba dugja a fejét.
A szülők negyven napig kotlanak. A kb. 30 cm magas fiókák fészekhagyók, kikelésük után röviddel már együtt szaladnak szüleikkel, akik 4-5 hónapig gondozzák utódaikat. Ez alatt a fiatalok testmagassága eléri az 1,5 m-t.
Foltos hiéna
A foltos hiéna (Crocuta crocuta) ragadozó emlős; a hiénafélék családjának legismertebb tagja.
Elterjedése, élőhelye
A foltos hiéna hajdan hatalmas területen élt, a pleisztocénban még szerte Eurázsiában előfordult. Kihalásának, kiszorulásának oka máig sem tisztázott. Ma Afrikában (főleg Kelet-Afrikában) a Szaharától délre a nyílt, füves puszták és bozótosok lakója. Akár 4000 m-ig is felhúzódik, de a sűrű trópusi esőerdőket kerüli.
Megjelenése
Külseje a többi hiénaféléhez hasonlóan kutyaszerű. Orra megnyúlt, sárgás bundáját sötétebb, ovális foltok pettyezik. Testhossza 95–150 centiméter, tömege 45–80 kilogramm; élettartama akár 40 év is lehet. A kifejlett példányok marmagassága 75-85 centiméter. Hátsó lábai rövidebbek a mellsőknél, ezért háta lejtős, járása koslatós. Ennek ellenére nemcsak gyors, de hihetetlenül szívós: hosszú távon képes tartani a 60 km/h sebességet. Megfigyeltek olyan hiénákat, amelyek 24 km-en üldözték a zsákmányukat. Az egyik legerősebb izomzatú állat: állkapcsa és fogazata olyan erős, hogy a csontot is képes porrá őrölni.
Jellemző rájuk a szexuális dimorfizmus, de a hiénák közül – más emlősöktől eltérően – a nőstények nagyobbak és erősebbek: a különbség átlag 6,6 kg. A nőstények jóval agresszívabbek is a hímeknél, mivel tesztoszteron-szintjük is magasabb.
Életmódja
Nagyon kíváncsi és eszes állat.
Alapvetően húsevő: maga is zsákmányol, de a dögöt sem veti meg. Emellett eszik lárvákat, tojásokat, sőt, gyümölcsöket is.
Főleg éjszaka aktív; ilyenkor csapatban vadászva akár nagyvadakat is elejthet. Semmilyen vad nem érezheti magát biztonságban tőle; a fiatal orrszarvúak, zsiráfok, vízilovak és elefántok mellett csapatban akár a kifejlett nőstény oroszlánt is elejthetik. A macskafélék egyébként is kedvelt zsákmányai. A gepárdokat rendszerint akkor támadja meg, amikor az egy állat üldözése után kifárad. A leopárd is örülhet, ha csak a zsákmánya mellől kergetik el. A sikeres vadászat után akár 14,5 kg húst is képes egyszerre felfalni. 24 óra alatt még a szarvat és fogat is megemészti.
Szaporodása
Klánoknak nevezett szociális csoportokban élnek; ezek létszáma akár a 100 főt is elérheti. A nagyobb csapatok elsősorban a bőséges táplálékot kínáló területekre (pl. a Ngorongoro-kráter) jellemzőek; míg a félsivatagokban a klánok kisebbek. A klánok urai a rokon nőstények; gyakorlatilag az összes hímmel szemben dominánsak. Az ivaréretté váló fiatal hímeknek el kell vándorolniuk, és új klánhoz kell csatlakozniuk. Az új klánban a rangsor legvégén kezd, és csak úgy léphet előre, ha egy idősebb hím elpusztul, vagy újabb újonc érkezik.
Az év bármely szakában történhet párzás. A párok csak ideiglenesen alakulnak ki, a nőstények bármelyik kóborló hímmel összeállnak. A megtermékenyült nőstény 98-110 nap múlva hozza világra – nem kevésbé bonyolult módon – fekete színű kicsinyeit, általában egy üregben. A kölykök fejletten, 1-1,6 kilogrammos súllyal és nyitott szemmel születnek, köszönhetően a hosszú kihordási időnek. Rendkívül agresszívek, szinte azonnal egymásnak esnek, ahogy tehetik. Sőt, előfordulhat a testvérgyilkosság is, főleg, ha azonos neműek. Az agresszívebb kölyök több eledelhez jut, gyorsabban nő, ami adaptívvá teszi ezt a viselkedést. 2-6 hetes korukban az anyjuk kiviszi őket a szülőüregükből, és bevezeti őket a csapatba. A fiatalokat 14-18 hónapos korukban választja el anyjuk.
Grévy-zebra
A Grévy-zebra (Equus grevyi) a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, ezen belül a lófélék (Equidae) családjába tartozó ritka kelet-afrikai emlős, a négy zebrafaj legnagyobbika. Nevét Jules Grévy 19. századifrancia köztársasági elnökről kapta, aki egy ilyen állatot kapott ajándékba Abesszíniától.
Elterjedése
A Grévy-zebra ma kizárólag Dél-Etiópia (az Ogaden és az Avas völgye) és Kenya száraz területein, bozótosokban és füves pusztákon fordul elő mind kisebb számban. Szomáliából az 1970-es években pusztult ki végleg.
Megjelenése
A többi zebrafajtól jól elkülöníthető igen sűrű fekete csíkozása miatt, amely fehéres-krémszínű hasán és a fehérrel keretezett fekete orrán kívül egész testét, robusztus nyakát és fejét, illetve végtagjait is borítja. Hátán agerinc mentén fehérrel keretezett fekete sáv fut végig. Sörénye rövid, durva szőrű.
Marmagassága 145–160 centiméter, fara ennél némileg alacsonyabb. Testhossza 250–275 centiméter, farka 55–75 centiméter. A faj testtömege 350–450 kilogramm között mozog.
Életmódja
A többi zebrától eltérően ez a faj nem alkot állandó csordákat, a különböző nemű egyedek véletlenszerűen verődnek össze. Néhány csődör – az összes kb. 10%-a – territóriumot tart fenn, de azt nem védelmezi a betolakodókkal szemben – igaz, azok sem próbálnak párosodni idegen területen. A területek növényevőknél szokatlanul nagy méretűek is lehetnek: 2,7 – 10,2 km² között mozoghatnak.
A Grévy-zebra minden rokonához hasonlóan nappal aktív növényevő, elsősorban fűfélékkel táplálkozik.
Szaporodása
Egész évben kész a párzásra, mivel a nőstények minden 19-33 napban termékenyek 2-3 napig. Az egyetlen utód mégis általában augusztus-szeptemberben jön világra 390 napos vemhességet követően. A kis zebrák pár perccel világrajöttük után már felállnak, és nem egészen egyórás korukban már járni is tudnak. Az anyaállatok ebben a legkorábbi szakaszban agresszíven viselkednek más kancákkal szemben, mivel a csikó számára szükséges, hogy anyja képe bevésődjön.
A csikók kb. 7 hónapig szopnak, de 2-3 évig anyjukkal maradnak. Az ivarérettséget négyéves korukra érik el. Legfeljebb 20 évig élnek.
Nílusi víziló
A nílusi víziló (Hippopotamus amphibius) egy nagytestű, Afrikában élő, növényevő emlős; a vízilófélék (Hippopotamidae) valaha élt három-négy fajának egyike — a másik, ma is élő faj a törpe víziló.
Származása, elterjedése
Nevük ellenére nem a lovak a legközelebbi rokonai, de nem is a disznófélék, bár sokáig a legtöbben így vélték, egyebek közt a bikák röfögésre emlékeztető hangja miatt. A DNS-ek összehasonlításából meglepetésre kiderült, hogy legközelebbi rokonaik a cetek (Cetacea). (A legújabb genetikai alapú rendszertan a párosujjú patásokat és a ceteket a Cetartiodactyla nevű új rendbe sorolja, ez azonban még nem terjedt el eléggé, ezért a ceteket továbbra is a hagyományos Cetacea rendben tárgyaljuk.) Még meglepőbb azonban, hogy Ernst Häeckel 1866-ban kiadott törzsfája a vízilovakat a cetek közeli rokonaiként ábrázolja. Máig sem tudni, Häeckel hogyan jutott erre a (helyes) következtetésre.
Előfordulása
Az utolsó jégkorszak előtt Észak-Afrikában és Európában is sok helyütt éltek. Hidegebb éghajlaton is honosak voltak, ha a víz télen sem fagyott be. Ma már Egyiptomból is eltűnt, ahol a történelmi időkben még nagy számban megtalálható volt. Bár nílusi vízilónak hívjuk, mára már a Nílusból is kihalt. Ma már csak nagyobb tavakban, gyenge sodrású folyamokban él, illetve ezek partján.
Uganda, Szudán, a Kongói Demokratikus Köztársaság északi részének, Etiópia, Gambia, Tanzánia, Mozambik, Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Zambia és Zimbabwe tavaiban, folyóiban lelhető fel.
Kolumbiába betelepítették.
Megjelenése
Átlagosan 3,5 m hosszú, 1,5 m marmagasságú és nőstényeknél 1500 kg, hímeknél 1800 kg testtömegű állat. Az öregebb hímek ennél jóval nagyobbra is megnőhetnek, tömegük a 3200 kg-ot is elérheti. A legnagyobb példány, amelyről hiteles adatok állnak rendelkezésre, a Müncheni Állatkertben élt, tömege 4500 kg volt, de a vadon élő példányok nem érnek el ekkora méretet. Teste csaknem teljesen csupasz, de a farok végén egyfajta szőrbojt figyelhető meg és erős szőrszálak vannak a szájnyílás környékén is. Hatalmas szájában többfog is agyarrá módosult, amelyek nem ritkán 25–30 cm hosszúra is megnőhetnek.
A hímek egész életük során nőnek, míg a nőstények 25 éves korukra általában elérik végleges méretüket. A tehenek kisebbek, mint a bikák. Nagy tömegük ellenére is gyorsabban futnak az embernél.
A szemük, a fülük és az orruk is a koponya tetején találhatók, így nem kell kiemelni a fejüket a vízből, hogy lássanak, halljanak, illetve levegőt tudjanak venni. Így védekeznek a napsütés ellen, valamint egyéb módon, amit szokás olykor „véres verejtéknek” nevezni, noha ez se nem vér, se nem verejték. Ez az anyag színtelenül választódik ki az állat testfelületére, ott narancssárgás-vöröses színű lesz percek alatt, majd végül bebarnul.
Sok jellemzőjük van, ami a speciális vízi életmódra utal. A csupasz test, a faggyúmirigyek hiánya, az úszóhártya stb.
Életmódja
Nappal tipikusan alszanak, éjszaka aktívak, ekkor keresik táplálékukat. Szinte kizárólag növényeket esznek, de újabb kutatások szerint olykor állati eredetű táplálék is kerül a többrekeszes gyomrukba. Aszály idején képesek akár 50 km-t is megtenni naponta, hogy táplálékot keressenek. Átlagosan 50 kg-ot esznek naponta.
A sekély vizeket kedvelik, és bár úgy tűnik, hogy úsznak, többnyire állnak a vízfenéken.
A kifejlett állatok 3-5 percenként jönnek fel a felszínre levegőt venni, ez a borjak esetében 2-3 perc. Ez a folyamat automatikus, olyannyira, hogy a víz alatt alszanak, és ekkor is a felszínre bukkannak a megfelelő időközönként anélkül, hogy felébrednének. Víz alá merüléskor orrnyílásukat bezárják.
Általában ártalmatlan állatok, de veszélyessé válhatnak, ha elvágják a vízhez visszavezető útvonalukat, vagy veszélyeztetve érzik kicsinyüket.
Szaporodása
Az egész év során képesek szaporodni, de februárban és augusztusban erősen megnő a teherbe esések száma, aminek következtében az esős időszakban, vagyis októberben és áprilisban legnagyobb a születések száma. A tehén 3 napig tüzel, ezalatt kell a bikának megtermékenyítenie.
A vemhesség 227-240 napig tart. Az újszülött a víz alatt jön a világra, 27 és 50 kg közti tömeggel. Torpedószerűen lökődnek ki anyjuk testéből. Szinte mindig egy utód születik, de megfigyeltek már ikerszülést is. A hímek 6 és 14, a nőstények 7 és 15 éves koruk között érik el az ivarérettséget. A borjak 6-9 hónapos korukig szopnak, többnyire a víz alatt, de megfigyeltek már parton szopó kicsiket is. A kis vízilovak rendszeresen láthatók a mamájuk hátán, ha a víz még túl mélynek bizonyul a számukra. Egyébként a víziló előbb tanul meg úszni, mint járni. Körübelül 40 évig élnek.
Nílusi krokodil
A nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) a hüllők (Reptilia vagy Sauropsida) osztályába a krokodilok (Crocodilia) rendjébe és a krokodilfélék (Crocodylidae) családjába tartozó faj.
Megjelenése
Átlagos hossza 3,5-5 méter, de egyes hím példányok a 6,1 métert és a 907 kilogrammot is meghaladhatják. A legnagyobb lemért példány 6,45 méter hosszú és 1090 kilogramm tömegű volt. Egyes vélemények szerint a legnagyobb példányok a 7 métert is elérhetik. Rejtőszíne: Felül barnászöld, a hasi oldalon szennyes sárga.Megnyúlt lapos fejének felső részén emelkednek ki szemei és orrnyílásai.
Életmódja
Nem nevezhetőek társas állatoknak, annak ellenére, hogy néha csoportosan vadásznak. Bár élőhelyükön viszonylag kis területen több egyed is él, ám egymással szemben nagyon territoriálisak, és egy adott folyószakaszon, vagy tavi partszakaszon szigorú rangsor alakul ki közöttük. A felnőtt egyedeknek gyakorlatilag nincs természetes ellenségük, ám a tojásokra és a fiatalokra a varánuszoktól a mongúzokon át a hiénákigsok állat jelent veszélyt.
A fiatalok eleinte vízi gerinctelenekkel táplálkoznak, de hamarosan áttérnek a kisebb gerincesek (halak, kétéltűek, hüllők) fogyasztására.
A kifejlett állatok nagy testű emlősöket is zsákmányul ejtenek: antilopokat, zebrákat, fiatal vízilovakat, de akár nagymacskákat is sőt, néha embert is zsákmányolhatnak. Táplálékuk nagy részét azonban még ekkor is halak és egyéb kisebb gerincesek képezik. Gyakran előfordul, hogy csapatosan vadásznak. Így például előfordul, hogy több egyed együtt tereli össze a halakat, majd a köztük meglévő rangsor alapján fogyasztanak az összeterelt halrajból.
Erős állkapcsával megragadja, majd a víz alá húzza áldozatát és az ott megfullad. Mivel rágni nem tud, a nagyobb állatokat többen összefogva tépik szét, jellegzetes halálforgás közben. A krokodiloknak szélsőséges hőmérsékletet kell elviselnie. Ha hideg van, a parton szundikál, a forró nap elől az árnyékba menekül vagy a vízbe merül.Változó a testhőmérséklete.
Szaporodása
A krokodilok ivarérettsége nem a kor, hanem a testméret függvénye. A nőstények kb. 2,6, míg a hímek kb. 3,1 méteresen lesznek ivarérettek, általában 6-7 éves korukra. A párzási idő többnyire novembertől decemberigtart. A párzás után két hónappal a nőstények a víztől néhány méterre, a parti homokba ássák mintegy 50 cm mély fészküket. A 25-50 fehér, kemény héjú tojást az anyaállat 90 napig őrzi. A tojásból kikelő krokodil nemét a költési hőmérséklet határozza meg. 30 °C alatti hőmérsékleten kizárólag nőstények, 33,9 °C felett pedig csak hímek jönnek világra. A kikelt kis krokodilok 30 centiméteresek, az anya félelmetes fogaival összeszedi a kicsiket és a folyóhoz szállítja őket. Az anya akár két évig is védelmezi utódait. Csak néhány példány éli meg a felnőtt kort.
Karakál
A karakál (Caracal caracal), más néven sivatagi hiúz egy közepes termetű, Afrikában és Délnyugat-Ázsiában élő macskaféle. Bár nem közeli rokona a hiúzoknak, hegyes, pamacsban végződő füle és viszonylag rövid farka nagyon hasonlóvá teszi hozzájuk. A DNS-vizsgálatok alapján megállapították, hogy legközelebbi rokona a szervál.
A karakál török eredetű szó, jelentése: fekete fül.
Elterjedése
Dél-Afrikától az Arab-félszigeten át egészen Közép-Ázsiág megtalálható.
Megjelenése
Teste vörösesbarna-homokszínű, foltok nélkül (a kölykök még foltosak). A füle fekete, álla, torka és hasa fehér. Felső ajkát nagy, fekete folt tarkítja, és orra szélétől a szeméig is fekete sáv húzódik. Rövid szőre szorosan testére simul. Fülén a szőrpamacs dúsabb és hosszabb, mint a hiúzokén.
Igen karcsú, a lába meglehetősen hosszú. Marmagassága 38–50 centiméter, testhossza 60–91,5 centiméter, farka rövid (23–31 centiméter). Testtömege 6–19 kilogramm
Életmódja, élőhelye
Magyar neve (sivatagi hiúz) némileg félrevezető, ugyanis a kimondottan sivatagos területeket kerüli. A legszívesebben olyan félsivatagokban, szavannákon, bozótosokban, felföldi területeken tartózkodik, ahol a fialáshoz is megfelelő rejtekhelyet (sziklaüreget vagy dús aljnövényzetet) talál.
Rendszerint egyedül jár, bár megfigyeltek már kisebb csoportokat is. Territoriális; területének határát vizeletével jelöli ki.
Többnyire éjszaka aktív, de időnként nappal is vadászik. Gyorsan fut. Ideje nagy részét a talajszinten tölti, bár kiválóan mászik és ugrik (akár 3 m magasra is). Elsősorban rágcsálókkal, madarakkal és kisebb antilopokkaltáplálkozik, de gyakran elkapja az alacsonyan repülő madarakat is. A baromfiudvarba beszabadulva nagy károkat okozhat. Zsákmányát olykor a leopárdokhoz hasonlóan fákon rejti el, hogy később fogyaszthassa el a maradékot. A nappalt árnyékban, gyakran földimalacok elhagyott üregében tölti.
Szaporodása
A karakál egész évben párzóképes. A nőstény 69-78 napos vemhesség után 1-6 kölyköt hoz a világra. A kölykök 10 nap után nyitják ki szemüket. 10-25 hétig szopnak, és nagyjából egy éves korukig maradnak anyjukkal.
Az ivarérettséget 12-16 hónaposan éri el.